Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csávolyi bunyevácok

A bunyevácok története

  1. Hol élnek a bunyevácok?
  2. Hol kell keresnünk elődeinket?
  3. A bunyevác név
  4. Vándorlások az új hazába

A csávolyi bunyevácok

  1. Az élet kezdete az új hazában
  2. A falu újratelepítése
  3. Plébániai rang
  4. Magyarosítási törekvések
  5. Az első világháború és a szerb megszállás
  6. A második világháború után
  7. A három évszázados együttélés ünneplés
  8. Rendszerváltozás után


A bunyevácok története

 

Hol élnek a bunyevácok?

 

A Pallas Nagy Lexikonban a következőket olvashatjuk:

„Bunyevácok, haza délszláv népfaj, mely főleg Bács-Bodrog vármegyét a magyarokkal vegyesen lakja.”

 

Mindenekelőtt tisztáznunk kell egy elterjedt félreértést: a hazánkban elő délszlávok nem egy egységes nép: különböző idők óta itt lakó vagy ide áttelepült, egymástól meglehetősen elszigetelt népcsoportok. Mivel ezek a balkáni szlávságnak részben periférikus területi részben pedig népszórványok – szigetek, így éppen emiatt őriznek egy régies hagyományt - , vagy éppen itt alakítottak ki egy olyan újat, mely esztétikai értékén túl számos művelődéstörténeti tanulsággal is szolgál.

Hiszen a „délszláv” gyűjtőnév régebben is ismert volt Magyarországon, tulajdonképpen három népet: a horvátot, szerbet és szlovént s ezeken belül számos kisebb elemet takar. Az egykori Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége becslési adatai alapján hazánkban 90 ezer horvát (katolikus) 5 ezer szerb (ortodox görögkeleti) és 5 ezer szlovén (katolikus) él. Ezt ma a Magyarországi Horvátok Országos Önkormányzata is így látja.

Hazánkban bunyevácok nagyobb számban a déli határhoz közel – a volt bajai, bácsalmási és janoshalmai járás területén – (egykor Bács-Bodrog vármegye) élnek. A Bácska földrajzi elnevezését szláv eredetűnek tartják, mely már a bronzkorban is lakott terület volt (Csávolyból ásatási leletek is ezt támasztják alá.). Így jelenleg Baja és Bácsalmás (Ajmaš) városokban, valamint Bácsbokod (Bikić), Bácsszentgyörgy (Durić), Csávoly (Čavoj), Csikéria (Čikerija), Felsőszentiván (Gornji Sentivan), Gara (Gara), Katymár (Kaćmar), Mátételke (Matecič), Tompa (Tompa) és Vaskút (Baškut) községekben. Hazánkban megyénk határain kívül csak elszórtan találkozunk bunyevácokkal, akik az urbanizáció hatására hagyták el szülőhelyüket az ország iparilag fejlettebb területeire történő elvándorlás következtében.

A bunyevácok három nagy csoportját szokták megkülönböztetni, amelyből kettő a Balkánon él, a harmadik pedig a volt Jugoszlávia északi részén, a Bácskában, valamint Magyarországon.

 Az európai államok közül a legtöbb bunyevác Magyarországon kívül Ausztriában, Németországban, Franciaországban és Olaszországban található. Európán kívül pedig nagyobb számban Észak- és Dél-Amerikában, Kanadában, Ázsiában és Ausztráliában élnek.

„Nagyon széles területen szétszóródva a bunyevácok ugyanannak a népnek, azonos nevű és – a távolságok ellenére – még mindig sok közös szokással bíró, igen erős embercsoportoknak a részét alkotják. Egy igen népes ember csoportnak, amelynek a létszáma ma eléri a félmilliót.

 

 

bacs_bunyevac_2.jpg

 

 

 

 

 

 

 

Hol kell keresnünk elődeinket?

 

            A bunyevácok eredetével és hovatartozásával kapcsolatban különböző nézetek ütköznek. A hitelességre törekvő kutató számára ma már bizonyított tény, hogy a bunyevácok a horvát etnikum részét alkotják. A legújabb kutatások azt bizonyítják, hogy a bunyevác-horvátok minden közössége – a dalmát, a likai – tengermelléki, a Duna és Tisza menti – minden kétséget kizáróan egyetlen közösségből származik, a hercegovinai Vilojetből.

            Ezt megerősíti a nyelvük is, mely arra utal, hogy valamikor a Dinari hegység mellékét és a Svilaja északi részét népesítették be, ahol a török időkig a „što” nyelvjárást beszélték, melynke a XV. Században alakult ki az új í-ző hagsúlyozása.

            1920-ban maguk a bunyevácok így nyilatkoztak: „Mi magunk sem tudjuk, szerbek vagyunk-e vagy horvátok. Nyelv szerint közelebb álunk a szerbhez, vallás szerint pedig a horvátokhoz: A délszláv mint közös nép éppen jókor jelentkezett”.

 

A bunyevác név

 

Csávolyon is szájról szájra maradt meg a nép emlékezetében az a nézet (sőt az 1960-ban kiadott Új Magyar Lexikon első kötete is ezt az „elavult nézetet” képviseli megállapításával), miszerint a „bunyevácok” a 17. században a hercegovinai Buna folyó mellől a Bácskába s a szomszédos részekre települt kat. Délszláv népcsoport. A bunyevác népet ma már nem szokás kapcsolatba hozni a Buna folyónévvel; a szófejtés kulcs inkább a bunja közszó – őshazájukban ilyenekben lakta a bunyevácok elődei. Már XV. Században megkezdték a vándorlásukat a Dinara hegyen túli vidékekre – a horvát tengermellékre, ami már nem tartozott török fennhatóság alá -, ahol összeolvadtak az ottani lakossággal, akiktől minden bizonnyal ott kapták „házikójukról” a bunyevác nevet. Ennek az etnikai csoportnak a tagjai Likában már 1527-ben megjelentek, mint martalócok a török hódítók szolgálatában. Azok a cikkek és tanulmányok, melyek a bunyevác/bunyevácok elnevezéséről és annak jelentéséről szólnak, főleg a bunya szóval kapcsolatban, még nem zárult le a vita.

            „Egyébként nem az a fontos, hogy mit jelent a nevük és hogyan jutottak hozzá. A fontos az, hogy mik ők valójában és minek érzik magukat”. Gyakran mondják önmagukról: „Mi igazi bunyevácok vagyunk”!

 

 

Vándorlások az új hazába

 

A délszlávok bevándorlásával kapcsolatban nagy általánosságban két vélemény ismeretes: az egyik szerint őslakóknak, a másik vélemény szerint pedig olyan bevándorlóknak kell tekinteni őket, akik önként, kényszer hatása alatt vagy hívás alapján települtek Magyarországra. Hazánkban a délszlávok tömeges bevándorlása több évszázadon át több hullámban történt, ugyanez a jellemző a bunyevácok letelepedésére is.

A bunyevácok olyan katolikus „délszlávok”, a horvátok azon etnikai népcsoportja, akik semmiképpen sem tartják magukat azon szlávok utódainak, akik a magyar honfoglalás idején éltek itt. Ők  a történelem különböző periódusaiban jöttek ide, és az őslakosság egy szűk rétegére települtek. Az egykori Jugoszlávia területéről a török előretörésének mértéke szerint többszöri átköltözéssel érkeztek jelenlegi lakóhelyükre. A bunyevácok utolsó hulláma 1687-ben érkezett a Szeged-Szabadka-Baja háromszögbe. A bunyevácok idevándorlásai tudjuk nem volt egyidejűek, mint ahogy nem is egyazon vidékről jöttek.

Az első írásos okmány, melybe a bunyevác elnevezés, min ilyen szerepel, 1662. évhez kötődik, amit bizonyít a zombori Ferenc-rendi Šimun Mataković kérvénye is, aki a maga számra kéri a „parochiam Bunievci in archidiocese Colocenti”, vagyis a bunyevác plébániát a kalocsai püspökség területén.

 

A csávolyi bunyevácok

 

Az élet kezdete az új hazában

 

Bizonyítékaink vannak arra nézve, hogy Csávoly község területének története az időszámításunk előtti évezredekben kezdődött: már ekkor letelepedésre alkalmas területnek találta az ember.

A török defterekre tartozott a falvak nyilvántartása (adókönyv, pénzügyi jegyzék), igen fontos forrásai a hódoltság alatti területek történetének. „Csávoly két ízben (1580-82, 1590-91) fordul elő, és ekkor a közepes nagyságú helyek közé tartozik a maga 22, illetve 27 házával, ami hozzávetőleges számítással 150-190 lakost jelent… Szláv voltuk joggal feltételezhető.”

Verancsics Antal szerémi püspök – későbbi esztergomi érsek – naplója szerint a török pusztítás után e vidéken 30 községben sem lehetett annyi lakost találni, amennyi azelőtt egyetlen községben élt. A Rákóczi szabadságharc idején azonban az a néhány ház is elpusztul ami a török időkben megmaradt.

 

A falu újratelepítése

 

            Csávoly területe a törökök kivonulás után még hosszú ideig a bajai uradalomhoz tartozott. Amikor 1720 körül e területen is megkezdődtek a folyamszabályozási munkálatok, Csávoly területének értékét ez jelentősen megnövelte. Az 1714-es és 1720-as összeírások alapján – Kőhegyi Mihály számításai szerint – a délszlávok – szerbek és dalmaták (bunyevácok) – 91,1 ill. 84,7%, a magyarok 6,8 ill. 11,1%, míg a németek 2,1 és 4,2% tettek ki. A lakosság Bajáról való kiköltözködésének tényét jól bizonyítják az összeírások. A falvak létszáma ugyanakkor állandó emelkedést mutat. Csávoly neve az összeírásokban nem szerepel, ugyanakkor a falu – ma is meglévő – 1722-ben öntetett kis harangja önmagáért beszél. Ide Bajáról bunyevácok jöhettek csak, akik földművesek, napszámosok, fuvarosok, részben iparosok voltak, s mind katolikusok. A szerbek főleg gabonával, borral, állattal kereskedtek és a görögkeleti vallást követték. A vezeték és keresztnevekből megállapítható, hogy Csávoly első lakói bunyevácok voltak és ezen nevek folyamatossága ma is megállapítható (Petrics, Piukovics, Páncsics, Milassin, Ikotics, Vidákovics, Mándics). 1730-ban a kalocsai érsek per útján visszaszerezte gróf Czobor Márktól Csávolyt, melynek községgé alakulásának évében 1734-ben 26 adófizető illír családja volt. 1736-ban már 511 szláv lakosa volt a falunak.

 

Plébániai rang

 templom_csavoly.jpg

            1748-ban Csávolyt plébániai rangra emelték. Akkor már templomuk is volt. Fiókegyházközsége Felsőszentiván lett. Az egyházi anyakönyvet is ettől kezdve vezetik.

 

 

 

 

 

ÖFFENBERGER JÓZSEF esperes-plébános közlése szerint:

Kereszteltek anyakönyve 1748. 

1. augusztus 14.

Bartolomeus

Mandich

2. szept. 7.

Anna

Bassich

3. szept. 7.

Mathiás

Gyukich

4. szept. 7.

Mathias

Kovasnay

5. szept. 21.

Joannes

Delits

6. szept. 23.

Michael

Gebovich

7. szept. 24.

Joannes

Jasnovich

8. szept. 28.

Agatha

Tumbasovits

 Néhány régi család nevét is közöljük még:

Widovits

Mihalovits

Petrich

Milasnovits

Bassity

Goretich

Cseres

Babity

Themon

Hajdukovich

Bundich

Vidovich

Kulesevich

Jelasich

Vida

Patarchits

Sarich

 

 Házasság 1749.

I. november 12.

Vlamon + Babich

 

Jaszenovich + Mandich

 

Budanovich + Tankovich

 Halottak 1749.

I. augusztus 2.

Milassanovoch

Ikotin

 

Tankovich

Bachich

 

Mandich

Ivankovich

 

Jelachich

 

 

1748-ban az első önálló plébános Kalinka György, az első tanító Mándich Gyuro (1750), az első bíró Mandich Lukács (1764).

Megbízható forrásokból tudjuk, hogy az őslakosok közül többen különböző földesúri cserék és megélhetési gondok miatt többször is változtatták lakhelyüket. Egyesek visszatelepültek Bajára, mások a környékre távoztak. Feltehetően az új gazdálkodási módok miatt 1746-ban tíz bunyevác család Szabadkára költözött. 1760-ban az érsek személyének változása miatt szintén Szabadkára mentek. 1771. május 15-én Radics Péter plébános levélben fordul a kalocsai érsekséghez segítségért, hogy állítsák le az elvándorlást.

Tudomásunk van egy nagyobb elvándorlásról 1860-ban. Mintegy 500 bunyevác fő költözött ismét Szabadkára. Ezúttal a korabeli írások az eddigiektől eltérő okot emlegetnek, nevezetesen a németek elnyomását hozták fel indokul. 1870-ben a lakosság megoszlása a következő volt:

Nemzetiség szerint

Vallás szerint

Német

2085

Római katolikus

3100

Bunyevác

550

Izraelita

30

Magyar

335

Egyéb

3

Egyéb

163

Összesen

3133

Összesen

3133

 

 

 

Az alapnépességet az ismétlődő ideköltözések és elvándorlások ellenére a bunyevác lakosság képezte, akikhez kisebb számban magyarok 1779-ben ehhez még 7 német parasztcsalád érkezett. 1780 körül egyre nagyobb tömegben németek (svábok) csatlakoztak. 1784-ben már 31 magyar, 52 bunyevác és 84 német jobbágytelek volt Csávolyon.

 

Magyarosítási törekvések

 

A XIX. Század közepén megkezdődött erőszakos magyarosítás a mi községünket sem kímélte meg. Az előzőekből már ismerjük a katolikus egyház néhány vezetőjének ez irányú tevékenységét is. Arról nem is beszélve, hogy olykor szándékosan magyar, illetve német papokat helyeztek ide. Az „elmagyarosodott” bunyevác pap még rosszabb volt! Az olyan feltételek mellett, amikor az elnemzetietlenítés támogatására irányult az állami intézmények valamennyi törekvése, melyeket kitartóan és tervszerűen vittek véghez, népünket a teljes beolvadás fenyegette, mert ez olyan időszakban történt, amikor még nem alakult ki a bunyevácok nemzeti öntudata, é nem fejlesztette ki a saját nép kultúráját. Saját értelmiségünk nem volt.

A Horthy időszakban a vitézségnél a névváltoztatás kötelező volt. Az uralkodó felsőbb osztály és a hivatalnok értelmiség a magyarokból és a németekből tevődött össze. Csávolyon a bunyevácok kizárólag parasztok voltak. Meg kell említenünk, hogy a németek amennyivel később telepedtek le községünkben, annyival ügyesebben és gyorsabban gyarapították birtokaikat. Rendszerint a kocsmában potom áron felvásárolta az akkoriban még tehetős bunyevác gazdák földjeit.

Elsőként fejtett ki szervezett ellenállást a magyarosítás ellen és kitartó munkával segítette a bunyevácok nemzeti öntudatra ébredését IVAN ANTUNOVIČ kalocsai püspök (1815-1888) az akkori Magyarország nacionalista-soviniszta politikájával szemben. Csávolyi bunyevác vér is folyt ereiben, mert édesanyja PETRIČ Magdolna 1790-ben született Csávolyon, és 1806-ban kötött házasságot a csávolyi rk. Templomban ANTUNOVITY József bácsalmási nemessel. Újságot (1870) jelentetett meg, irodalmi, vallásos és történelmi műveket írt, népi egyesületeket szervezett, szegény gyermekeket iskoláztatott. Saját népe múltját írta le a „Razprava… - Értékelés” című 1882-ben kiadott művében. Számos követői közül MÁNDITY Mijo (1875-1945) tanítót említhetjük, mivel a csávolyi MANDICH-ok nemessége közös őstől származik. 1880-ban írott két tankönyve volt az első a bácskai bunyevác és sokác gyermekek számára. A Magyarországon megjelenő korabeli bunyevác újságok között a „NEVEN” (1884) nem egyedüli, de a legjelentősebb, melynek ő volt a szerkesztője.

Sugalmazására Csávolyon is megalakult az első bunyevác olvasóegylet. Ennek munkálkodásáról sajnos nem maradtak írásos emlékek. Szájhagyományként maradt fenn ebből az időszakból a bunyevácok lobogójáról a következő megfogalmazás: „Nek se vije bilo-plavi bunyevački barjak pravi, nek se vije az slobodu, pravu jednokost svome rodu!” („Hadd lobogjon a fehér-világoskék színű igaz bunyevác zászló, hadd lobogjon saját népün szabadságáért, teljes egyenjogúságáért!”).

 

Az első világháború és a szerb megszállás

 

Az első világháborúra nagy keserűséggel emlékezünk. A bevonultak közül 33 bunyevác soha nem tért haza. Nevük megörökítést nyert 1926-ban az első világháborús iskola előtt hősi emlékművön.

1918 novemberében az osztrák-magyar monarchia összeomlása után a falu ismét szerb megszállás alá került. A megszállási övezet határa most a községi szőlők alatt húzódott. A földet és szőlőt mindenki művelhette, de a be- és kimenetelkor vámvizsgálaton estek át. A szerbek 1921. augusztus 20-án vonultak ki a megszállt területről. A két világháború között a nemzeti jogok tekintetében nagy elnyomás alá kerültek a bunyevácok. A csendőrök kénye-kedvének voltak kiszolgáltatva. Az anyanyelv használatakor sokszor mondták: „ne beszélj fanyelven, ha nem tudsz magyarul, akkor ugassál!”. Akik bármilyen állami szolgálatban állta, kénytelenek voltak saját vezetéknevüktől is megválni.

A csávolyi bunyevácok fennmaradásukat a katymári születésű, itt eltemetett PETRES JÁNOS (1876-1937) esperes-plébánosnak köszönhetik, aki 1917-től haláláig Csávolyon teljesítette papi hivatását. Oltalmazójuk és védőpajzsuk volt. A bunyevácok helyi szellemi központja a plébánia volt, ott működött az olvasókör és a dalárda is. A rendezvények színhelye padig a „Rica” kocsma volt. Ő hozta létre az amatőr színjátszó csoportot, akikkel évenként a „PRÉLÓ” keretében saját népszínművei tűzte műsorra.

A préló rendezvényeit a magyarok mellett a német nemzetiségek is látogatták. A község lakóinak zöme egymás nyelvét (magyar, német, bunyevác) vagy a három nyelvet társalgási fokon beszélte. Ezt pontosítva a cseléd, napszámos, részes és bérlő gazdájának anyanyelvét szükségesnek tartotta elsajátítani – mert előnyt remélt belőle -, de ez fordítva nem volt mindig jellemző. Az anyanyelv szeretetére, a népi hagyományok ápolására és hazaszeretetre ösztönözte bunyevác honfitársait. Halálának 50. évfordulója alkalmából 1987. december 4-én délben sírjára a csávolyi temetőben koszorút helyeztek el a Magyar Írók Szövetsége képviseletében VUJICSICS D. Sztoján író Budapestről, a Jugoszláv Írók Szövetsége képviseletében dr. Ante Sekulič író Zágrábból és dr. Jung Károly néprajzkutató Novi Sad-ról, az MDDSZ képviseletében dr. Mándity Marin főtitkár és dr. Karagity Mihály főmunkatárs.

 

A második világháború után

 

Községünkre a háromnyelvűség volt a jellemző. Nem is volt addig baj, míg 1940. augusztus 4-én mintegy 300 taggal megalakult a Volksbund. Ebből a „mozgalomból” a bunyevácok kimaradtak.

A megszállás utáni nagy fordulatot jelentet a csávolyi bunyevácoknak, amikor hazánk egyenjogú állampolgáraivá váltak 1944. október 19-én. A bunyevác származású Keszthelyi Máté fogadta az előretörő szovjet felszabadító előőrsöket, majd hamarosan megjelentek a szovjet oldalon harcoló jugoszláv partizáncsapatok egységei is. E térségben néhány hónapon át jugoszláv partizánok is tartózkodta. Ez hatással volt arra, hogy Csávolyon is létrehozták a „Narodni Odbor” – „Népi Önkormányzati Szert”-et. E keretek között a régi elöljáróság helyébe választás nélkül bunyevác közigazgatást hoztak létre.

A Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége helyi vezetői 1948 után Ikotity Mihály és Mándics Mihály lettek. A front helyett e nevek kapta még 1947. október 5-6-án Bácsalmáson tartott kongresszusán. Amikor Baján megalakult – 1948. április 11-én – a Magyar-Jugoszláv Társaság bajai csoportja, melynek elnöke Fábián László főispán lett, azt követően alakult meg az MDDSZ keretén belül, de regisztrált tagság nélkül 1948. május 2-án a „CSÁVOLYI BUNYEVÁC KLUB”. Első elnöke Ikotity Mihály lett.

 

A három évszázados együttélés ünneplés

 

1987. május 3-án ünnepi rendezvény keretében a bunyevácok magyar földre történt letelepülésük 300. évfordulójára emlékeztünk meg. A nap ünnepi szónoka dr. Mándity Marin, az MDDSZ korabeli főtitkára volt. A kétnyelvű emléktábla leleplezésére is ekkor került sor. A falumúzeumunkban erre az alkalomra a „Bunyevácok élete” címmel kiállítást rendeztek dr. Mándics Mihály megnyitó beszédével.

 

 

Rendszerváltozás után

 

Legtöbb falvainkhoz hasonlóan a történelem Csávolyt sem tette a nemzet sorsát eldöntő események helyszínévé, de hazánk politikai életében beállt változás nem is hagyta érintetlenül. Változás állt be a nemzetiségpolitikába is.

Az 1993. évi LXXVII. Törvény szabályozza a nemzeti és etnikai kisebbségek jogait. Nem kis dolog, hogy a hazai horvátok is alulról felfelé építkezve megválasztották saját legitim, országos önkormányzatuk testületét. A csávolyi nemzetiségek 1994-ben nem éltek a lehetőséggel. 1995. november 19-én ismét lehetőség nyílt és november 21-én megalakult a Csávoly Községi Bunyevác-Horvát Kisebbségi Önkormányzat. A megválasztott képviselők: Petres János elnök, Jurich Istvánné elnökhelyettes, Tóthné Mándity Anna, Krascsenics Attila és Serfőzőné Mlinkovics Dóra a tagok.  

 

Forrás: Dr. Mándics Mihály – Csávolyi Helytörténeti Füzetek 3.